2015. január 28., szerda

Travis Bickle


Ezt a bejegyzést még novemberben kezdtem el írni, így már kicsit aktualitását vesztette, de a benne leírtak még mindig híven tükrözik a taxizásról alkotott véleményemet (ja és Travis Bickle, aki lusta guglizni). Szóval hajrá…

No, a melókeresés kálváriájára még nem vesztegettünk sok szót, talán azért nem, mert sok jót nem tudtunk volna írni, azt meg minek. A közhely úgy tartja, hogy az idő sok mindent megszépít, hát ha nem is értek ezzel teljesen egyet, de mindenképp egy fokkal kellemesebb visszatekinteni bizonyos dolgokra, mint megélni őket.

Miután nem akartak egyből öltönyös-nyakkendős pénzfelmarkoló naplopóként alkalmazni, muszáj volt elkezdenem valami másfele kacsingatni bízva abban, hogy csak átmenetileg kell majd elefántszart lapátolnom egy vándorcirkuszban. 

Itt mindenhez papír kell (igen a bélsár ürítésen kívül is), így a legkézenfekvőbb melóhoz a taxizáshoz is bizony el kell végezni egy tanfolyamot. Nem egy rocket science, ahogy a tanult ausztrál mondaná (5 napos tréning). Nem is az a tanteremben, de amikor kint vagy már az utcán és egyszerre kell a forgalomra, a közlekedési táblákra, a navigációra, diszpécser rendszerre, meg az útra figyelni, akkor bizony elindul a sportszelet a kisgatyában. 

Amikor közlekedsz amiatt izgulsz, hogy odatalálj a célhoz, lehetőleg úgy, hogy az utas se reklamáljon, hogy miért a Tokió-Ulambator-London-Rejkjavik tengelyen vitted át a szomszédos utcába. Ha meg nincs utas akkor az a baj, mert csak nézel ki a fejedből, pénz meg nuku, mert ugyebár ez nem egy órabérre fizetett munka, arról nem is szólva, hogy könnyebb Torgyán Józsinak visszatérni a politikába, mint egy szabad taxidrosztot találni nappal a belvárosban. Plusz ugyibár a másik oldalon vezet itt mindenki, nem is értem, hogy nem mennek folyton egymásnak. Szerintük persze ez a jó oldal (bár ezt az ellentétet már a Belga is megénekelte a Képviselő boogie c. nótájában). Na ja, a mocskos imperialista angolok sok hülyeséget be tudtak adni a koronagyarmatokon bóklászó pucér - vagy jó esetben alsógatyás - tökfejeknek.

Az átlag queenslandi sofőrök autóvezetői képessége egyébként nem nagyon haladja meg az otthon kalapos-skodásként emlegetett balfék úrvezetőkét. Hiába indexelsz a forgalomban, hogy sávot szeretnél váltani, ugyanúgy megy melletted/mögötted, semmi jelét nem adva annak, hogy észrevette volna a sávváltási szándékodat. És nem azért mert nem akarja, hanem azért mert bamba, mint a hintaló. Aztán amikor megunod és bemész elé, akkor meg magára önti a kávéját satufékezés közben, úgy megijed. Most baromi büszkék magukra, hogy szigorították a jogsihoz jutás feltételeit, bár még mindig csak ott tartanak, hogy már van egy-két normálisabb felnőtt, aki beíratja pár órára szerelme gyümölcsét egy egyébként nem kötelező autóvezetői tréningre, mielőtt átadja neki az első 250 LE-s V8-as 3 literes pimp Holdenjét., hátha nem megy neki az első fának.

Szóval alapvetően a diszpécserrendszeren keresztül kapja az ember a melót, ami egy egész okos kis jószág (pedig már jó pár éves rendszer). Zónákra van osztva az egész város, be kell jelentkezned egy adott zónába, és ha valaki ott kér taxit, akkor a virtuális sorban első helyen álló kocsi kapja meg a címet. Mehetel az utasért, aki jó esetben mondjuk a reptérre szeretne eljutni, ami viszonylag jó fuvarnak számít a maga átlagos $40 díjával, rossz esetben meg csak a szemetet viszi el a szomszéd kukájáig.

Bár az éjszakázást kerültem és igyekeztem az igényesebb környékek körül ólálkodni fuvarra várva, azért így is sikerült pár érdekes figurába botlanom. A csúcs talán a drogos baráti páros volt, egy 50 körüli agyontetovált ürge és a 40 körüli tüdőbajos (?) barátosnéja. Itt is előfordul olyan ciki helyzet, hogy az utas kiugrik a kocsiból a cél vagy ál-célállomáson és akkor bizony nincs pénz, amit némi paranoiával és emberismerettel lehet minimalizálni. Szóval bár nem trágya környéken vettem fel őket, azért a kipárolgásuk gyanússá tette őket, pláne mikor a város másik végére akartak eljutni és közölték, hogy út közben meg kellene állnunk, mert egy vasuk sincs. „Kafa vasárnap délután elé nézek” - gondolta Stirlitz. Átvágtunk a városon, a cél közelében pedig jelezték, hogy akkor egy automatánál meg kellene állni pénzért. Meglepő módon a Hunter S. Thompson hasonmás nem szaladt el miután kiszállt, sőt látva az őt gyanúsan méregető ábrázatomat, szólt az ajtón félig kilógó, tüdejét kiköhögni készülő hölgyeménynek, hogy maradjon itt a kocsiban, nehogy azt higgyem, hogy le akarnak lépni fizetés nélkül. Végül is visszajött némi kp-val és folytattuk az utunkat egy házikóhoz, ahova némi tudatmódosító utánpótlásért mentek. Itt még kicsit be voltam tojva, elképzelve, ahogy egy alsógatyás Walter White utánzat, gázmaszkkal a fején üvöltve rohan majd a drága Camry-m felé, egyik kezében lombikot másikban egy fejszét pörgetve. De érdekes módon az ürge kb. 10 perc múlva visszajött, és visszafele vettük az irányt, de azért még útba ejtettünk egy tűcsere intézményt, ami meglepő módon a rendőrfőkapitányság tőszomszédságában volt, ahol felmarkoltak pár fecskendőt. Gondolom nem a helyi Heim Pál gyermekkórháznak vitték adományként… Nagyjából 45 perccel az indulás után ugyanabban a buszmegállóban tettem le őket ahonnan indultunk. A fuvardíjat rendesen kifizették, sőt még borravalót is adott a mókus, és őszintén beismerte, hogy nekik sajna ezt dobta a gép, de igazából nem szar alak, csak már nincs kedve energiát ölni abba, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak. Szóval a történet tanulsága, hogy „Drugs are bad, m’kay?”, és hogy a nem minden arany, ami fénylik mondás analógiájára, nem minden szar, ami büdös.

A taxis karrierem 1 hónapig tartott, de őszintén szólva nem fog hiányozni a 3.30-as kelés és a 12 órázás. Nem egy felemelő munka ez kérem, képzelem, milyen lehet New York-ban csinálni. Itt is csak pár öreg ozzie nyomja már csak, mint fehér ember, meg pár rászoruló bevándorló, mint szerény személyem, de a taxiipar napszámosai biza a világ minden nyugati metropoliszában a szakállas, turbános indiaiak és pakik vagy fehér iPhone-fülesről működő fiatalabb földijeik. A császárok pedig azok a taxikat üzemeltető öreg ozzie-k, akik még a 90-es évek elején kezdték el építgetni a flottájukat, ma pedig már kizárólag hófehér Audi-kban vagy BMW-kben mutatkoznak, miután 10 év alatt megtízszereződött a taxilicenszek ára - kb. 350-500e AUD-ért árulják őket manapság - amiből itt már egy egész csinos kis kulipintyó is kijön. Képekkel sajna nem dokumentáltam életem ezen fejezetét, de a fasza műszálas ingem és buszvezető gatyám, a „minőségi” úricipőmmel egyetemben megmaradt, úgyhogy ha még egyszer eljutunk egy Vincsenzó által szervezett faszányos FEK-es farsangi buliba, ott életnagyságban megtekinthető lesz majd rajtam e, a taxisbarna jobb karommal egyetemben :).