Ezt a bejegyzést még novemberben kezdtem el írni, így már kicsit
aktualitását vesztette, de a benne leírtak még mindig híven tükrözik a
taxizásról alkotott véleményemet (ja és Travis Bickle, aki lusta guglizni). Szóval hajrá…
No, a melókeresés kálváriájára még nem vesztegettünk sok szót, talán azért
nem, mert sok jót nem tudtunk volna írni, azt meg minek. A közhely úgy tartja,
hogy az idő sok mindent megszépít, hát ha nem is értek ezzel teljesen egyet, de
mindenképp egy fokkal kellemesebb visszatekinteni bizonyos dolgokra, mint
megélni őket.
Miután nem akartak egyből öltönyös-nyakkendős pénzfelmarkoló naplopóként
alkalmazni, muszáj volt elkezdenem valami másfele kacsingatni bízva abban, hogy
csak átmenetileg kell majd elefántszart lapátolnom egy vándorcirkuszban.
Itt
mindenhez papír kell (igen a bélsár ürítésen kívül is), így a legkézenfekvőbb
melóhoz a taxizáshoz is bizony el kell végezni egy tanfolyamot. Nem egy rocket
science, ahogy a tanult ausztrál mondaná (5 napos tréning). Nem is az a
tanteremben, de amikor kint vagy már az utcán és egyszerre kell a forgalomra, a
közlekedési táblákra, a navigációra, diszpécser rendszerre, meg az útra
figyelni, akkor bizony elindul a sportszelet a kisgatyában.
Amikor közlekedsz
amiatt izgulsz, hogy odatalálj a célhoz, lehetőleg úgy, hogy az utas se
reklamáljon, hogy miért a Tokió-Ulambator-London-Rejkjavik tengelyen vitted át
a szomszédos utcába. Ha meg nincs utas akkor az a baj, mert csak nézel ki a
fejedből, pénz meg nuku, mert ugyebár ez nem egy órabérre fizetett munka, arról
nem is szólva, hogy könnyebb Torgyán Józsinak visszatérni a politikába, mint
egy szabad taxidrosztot találni nappal a belvárosban. Plusz ugyibár a másik
oldalon vezet itt mindenki, nem is értem, hogy nem mennek folyton egymásnak.
Szerintük persze ez a jó oldal (bár ezt az ellentétet már a Belga is
megénekelte a Képviselő boogie c. nótájában). Na ja, a mocskos imperialista
angolok sok hülyeséget be tudtak adni a koronagyarmatokon bóklászó pucér - vagy
jó esetben alsógatyás - tökfejeknek.
Az átlag queenslandi sofőrök autóvezetői képessége egyébként nem nagyon haladja meg az otthon kalapos-skodásként
emlegetett balfék úrvezetőkét. Hiába indexelsz a forgalomban, hogy sávot
szeretnél váltani, ugyanúgy megy melletted/mögötted, semmi jelét nem adva annak,
hogy észrevette volna a sávváltási szándékodat. És nem azért mert nem akarja,
hanem azért mert bamba, mint a hintaló. Aztán amikor megunod és bemész elé,
akkor meg magára önti a kávéját satufékezés közben, úgy megijed. Most baromi
büszkék magukra, hogy szigorították a jogsihoz jutás feltételeit, bár még
mindig csak ott tartanak, hogy már van egy-két normálisabb felnőtt, aki beíratja pár
órára szerelme gyümölcsét egy egyébként nem kötelező autóvezetői tréningre,
mielőtt átadja neki az első 250 LE-s V8-as 3 literes pimp Holdenjét., hátha nem
megy neki az első fának.
Szóval alapvetően a diszpécserrendszeren keresztül kapja az ember a melót,
ami egy egész okos kis jószág (pedig már jó pár éves rendszer). Zónákra van
osztva az egész város, be kell jelentkezned egy adott zónába, és ha valaki ott
kér taxit, akkor a virtuális sorban első helyen álló kocsi kapja meg a címet.
Mehetel az utasért, aki jó esetben mondjuk a reptérre szeretne eljutni, ami
viszonylag jó fuvarnak számít a maga átlagos $40 díjával, rossz esetben meg
csak a szemetet viszi el a szomszéd kukájáig.
Bár az éjszakázást kerültem és
igyekeztem az igényesebb környékek körül ólálkodni fuvarra várva, azért így is
sikerült pár érdekes figurába botlanom. A csúcs talán a drogos baráti páros
volt, egy 50 körüli agyontetovált ürge és a 40 körüli tüdőbajos (?)
barátosnéja. Itt is előfordul olyan ciki helyzet, hogy az utas kiugrik a
kocsiból a cél vagy ál-célállomáson és akkor bizony nincs pénz, amit némi
paranoiával és emberismerettel lehet minimalizálni. Szóval bár nem trágya
környéken vettem fel őket, azért a kipárolgásuk gyanússá tette őket, pláne mikor
a város másik végére akartak eljutni és közölték, hogy út közben meg kellene
állnunk, mert egy vasuk sincs. „Kafa vasárnap délután elé nézek” - gondolta Stirlitz. Átvágtunk a városon, a cél közelében pedig jelezték,
hogy akkor egy automatánál meg kellene állni pénzért. Meglepő módon a Hunter S.
Thompson hasonmás nem szaladt el miután kiszállt, sőt látva az őt gyanúsan
méregető ábrázatomat, szólt az ajtón félig kilógó, tüdejét kiköhögni készülő
hölgyeménynek, hogy maradjon itt a kocsiban, nehogy azt higgyem, hogy le
akarnak lépni fizetés nélkül. Végül is visszajött némi kp-val és folytattuk az
utunkat egy házikóhoz, ahova némi tudatmódosító utánpótlásért mentek. Itt még
kicsit be voltam tojva, elképzelve, ahogy egy alsógatyás Walter White utánzat,
gázmaszkkal a fején üvöltve rohan majd a drága Camry-m felé, egyik kezében
lombikot másikban egy fejszét pörgetve. De érdekes módon az ürge kb. 10 perc
múlva visszajött, és visszafele vettük az irányt, de azért még útba ejtettünk
egy tűcsere intézményt, ami meglepő módon a rendőrfőkapitányság tőszomszédságában
volt, ahol felmarkoltak pár fecskendőt. Gondolom nem a helyi Heim Pál
gyermekkórháznak vitték adományként… Nagyjából 45 perccel az indulás után
ugyanabban a buszmegállóban tettem le őket ahonnan indultunk. A fuvardíjat
rendesen kifizették, sőt még borravalót is adott a mókus, és őszintén
beismerte, hogy nekik sajna ezt dobta a gép, de igazából nem szar alak, csak
már nincs kedve energiát ölni abba, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak.
Szóval a történet tanulsága, hogy „Drugs are bad, m’kay?”, és hogy a nem minden
arany, ami fénylik mondás analógiájára, nem minden szar, ami büdös.
A taxis karrierem 1 hónapig tartott, de őszintén szólva nem fog hiányozni a
3.30-as kelés és a 12 órázás. Nem egy felemelő munka ez kérem, képzelem, milyen
lehet New York-ban csinálni. Itt is csak pár öreg ozzie nyomja már csak, mint
fehér ember, meg pár rászoruló bevándorló, mint szerény személyem, de a
taxiipar napszámosai biza a világ minden nyugati metropoliszában a szakállas,
turbános indiaiak és pakik vagy fehér iPhone-fülesről működő fiatalabb
földijeik. A császárok pedig azok a taxikat üzemeltető öreg ozzie-k, akik még a
90-es évek elején kezdték el építgetni a flottájukat, ma pedig már kizárólag
hófehér Audi-kban vagy BMW-kben mutatkoznak, miután 10 év alatt megtízszereződött
a taxilicenszek ára - kb. 350-500e AUD-ért árulják őket manapság - amiből itt
már egy egész csinos kis kulipintyó is kijön. Képekkel sajna nem dokumentáltam
életem ezen fejezetét, de a fasza műszálas ingem és buszvezető gatyám, a
„minőségi” úricipőmmel egyetemben megmaradt, úgyhogy ha még egyszer eljutunk
egy Vincsenzó által szervezett faszányos FEK-es farsangi buliba, ott
életnagyságban megtekinthető lesz majd rajtam e, a taxisbarna jobb karommal egyetemben :).