Csillagos Háborgás – Az Ébernő Benő

Réges-rég, valahol egy távoli kontinensen… toltunk utoljára posztot a blogra, szégyelljük is magunkat ám. Ezen felbuzdulva most kicsit eltérek a szokásos miben más Ausztrália, mint Európa témakörtől és egy viszonylag aktuális témát veszek elő, ami valószínűleg a maradék olvasóközönséget (Kati) is teljesen kiábrándítja a blogból. Ez pedig az új Sztár Vársz film, ugyanis a két ünnep között sikerült meglátogatni egy helyi filmszínházat amiben biztosított volt a méltó kép- és hangtechnika. Szerencsére itt egy műsorvezetőt sem szpojlerezte el a nagy meglepit, ellenben velem, így mielőtt végigolvasod a posztot kedves olvasó nézd meg a filmet. 

De egy kicsit tekerjünk vissza a múltba. Az Új reményt, kb. 87-ben láttam először, nagyjából 10 évvel a bemutató után, valami hétvégi matinén az általános sulink technika terme mellett lévő gyülekezőben, kb. 100 Forintos belépődíj ellenében, ami figyelembe véve az akkori magyar alkotói jogvédelmi viszonyokat, valószínűleg nem a 20th Century Fox stúdiótulajdonosok és Lukács bátyó zsebébe vándorolt, hanem a helyi italmérések egyikében lett valószínűleg némi szeszesitalra konvertálva. Arra tisztán emlékszem, hogy tesóm, 10 perc után ott hagyta a vetítést és hazabattyogott, azt hiszem azóta sem óriási fan, de a kitagadást még megúszta. A vetítés után kiderült, hogy van még két rész, amiket természetesen a királyi tévé, két Sas kabaré között sem volt hajlandó leadni, de mivel intenzív német képzésen vettünk részt húgommal Rózsika néni, alias Lila Halál jóvoltából, magyar kereskedelmi adók hiányában, de némettudás birtokában a Pro7, Sat1 és RTL triumvirátuson keresztül sikerült őket megtekinteni. Máig cseng a fülemben a filmtörténelem egyik legfontosabb mondata: „Nein, ich bin dein Fater!”. Lehet a németek némi nosztalgiával tekintettek a három részre - ha már nekik nem jött össze a harmadik birodalom J - és ezért ismételték annyit őket, Badumm, tcsssz. Végignyomtam szinte az összes, kánonba illő pécés játékot, kezdve a X-Wing-től, a Rebel Assault és Knights of the Old Republic szérián át a Battlefront-okig. Imádtam mindegyiket, mert egy kicsit hozzáadtak az filmek világához, mindegyikben volt némi adalék, amivel kicsit jobban el tudtam kalandozni ebben a világban. Elolvastam a Timothy Zahn által írt új trilógiát, ami a Birodalom utáni Új Köztársaság ügyes-bajos dolgait írja le és nem bántam volna, ha ezekből csinálják meg az új három epizódot, Thrawn admirális méltó antagonista lett volna benne. Ugyanakkor érthető, hogy miért nem ezt az utat választotta a Disney, be lettek volna szorítva egy sztoriba, ami mindenki számára hozzáférhető, plusz Thrawn stratégiai géniuszát is nehezebb lett volna a vászonra úgy átültetni, hogy a Transzformersz féle fosganyékon felnőtteknek is kellőképp pörgős (és egyszerűen feldolgozható) sztorit tudjon kínálni. 

De hát ugyi a hollywood-i filmkészítés sem szól másról, mint a biznicről, azaz befektetünk x összeget és szeretnénk, ha befolyó y összegre igaz lenne az egyszerű y>x képlet. A Disney ugye kb. 4 mrd USD-t fizetett Lukács Úrnak a jogokért és bár ugye a legnagyobb bevételre jó eséllyel az első új epizód pályázhat, mivel erre lesznek a legtöbben kíváncsiak, de a 4 mrd dodót, plusz a filmbe és a marketingbe fektetett összeget nem fogja csak az első (VII.) rész kitermelni (no persze ott van még a merchandise-ing), úgyhogy minél nagyobb közönséget kell becsábítani a következő részekre. Ami ugye azt jelenti, hogy egyrészt nosztalgiát kell ébreszteni azokban, akik az első trilógián nőttek fel, ugyanakkor új, szerethető sztorit és karaktereket kell építeni, hogy ki is tartson az érdeklődésük, okulva a második trilógiát övező – jegyezzük meg, jogos - fanyalgásból (mondjuk a Sith-ek bosszúja egész jóra sikerült, kicsit lehetett volna sötétebb és nyomasztóbb, de összességében, az volt legközelebb, az etalon, A birodalom visszavághoz).

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz ami miatt JJ bácsinak nagyon nehéz dolga volt és ami miatt a film olyan lett amilyen: sokkal jobb, mint az 1. és 2. epizód, de számomra nem lett új klasszikus. Főleg azért, mert lehetett volna tovább építeni a saga-t, bővíteni az univerzumot új űrhajókkal, helyszínekkel, karakterekkel, amiket/akiket azok is kontextusba tudtak volna helyezni, akik nem játszottak egyetlen játékkal sem, vagy nem olvastak SW könyveket. E helyett kaptunk egy tényleg látványos, Új remény remake-t. Biztosra akart menni a Disney, de ezért lett kicsit unalmas és - a tiszteletreméltó akarás ellenére - kicsit fantáziátlan az egész. Minden megkapunk, ami miatt a régi trilógiát szeretni lehetett, valódi jelmezeket, díszleteket, nem csak CGI-t, de hiába, mikor az új szereplőkről tők kétdimenziósak, nem tudunk meg róluk szinte semmit. Egyedül Rey-nél lehet érezni sejteni valami háttérsztorit, motivációt, ami érdekessé teszi a karakterét. De semmit nem tudunk meg Finn-ről, Poe Dameron-ról (ő esetleg Wedge Antilles zabigyereke?), Max Von Sydow figurájáról, az Ellenállásról, arról miért épített a First Order egy bazi nagy új Halálcsillagbolygót, amikor már az elődjeivel is, hogy beszopták, ráadásul az első és a második Halálcsillag elpusztításának technikáját kombinálni, egy új kitalálása helyett színtiszta lustaság. Miért kell egy új Tatooine, amikor játszódhatna ott is Rey része, hogy tudja egy TIE Fighter ízekre szedni egy csillagromboló védelmi rendszereit stb.? 

Ettől függetlenül örülök, hogy végre megszületett a VII. epizód, de remélem a következőkben kicsit jobban ki fogják bontani a sztorit. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Rey és Kylo Ren testvérek (sőt ikrek), csak miután kicsit félrecsúszott az alapképzés a Jedi akadémián Luke dékán lemondott, Rey-nél pedig nyomtak egy format C:-t (ezért is tudja gond nélkül kezelni a fénykardot, valszeg a tesókája agymanipulációja hozta vissza az emlékeit és tudását) és kicsit félretették pihizni, amíg nekifuthat a diplomamunkának, Kylo Ren meg azért dühös, mert nyelvvizsga hiányában még nem kaphatja meg az oklevelét, vagy Snoke dékán nem engedte elkezdeni a PhD-t. Gondolom Harrison Ford-nak már tele a töke Han Solo karakterével és csak úgy vállalta a filmet, ha kicsinálják. Tuti, hogy a spinoff részekben még fel fog tűnni, kérdés, hogy fogják megfiatalítani (befestik a haját és a filmben is viselheti a fülbevalóját?).

Szóval a Disney sokat akart markolni, de keveset fogott, ez a szerény véleményem. Nem kellett volna megpróbálni mindent belepréselni az első filmbe, mert hiába 135 perces a film, ha nem kapunk szinte semmilyen sztorit. A gyűrű szövetsége csak 43 perccel volt hosszabb, még is be tudtak mutatni egy ezerszer komplexebb háttértörténetet, amiből meg lehetett érteni a motivációkat, a könyv ismerete nélkül is. Az IMDB 8,5 pontját ezért túlzónak is tartom, inkább csak Lucas gyalázatos új trilógiájának emléke él még elevenen az emberkékben és e miatt kaphatott a megérdemeltnél némileg magasabb értékelést. Bízom benne, hogy a spinoff-ok és a VIII. rész kicsit több fantáziával készülnek el a rendezőkön és a forgatókönyv írókon levő remélhetőleg kisebb nyomásnak köszönhetően.

„Kezdetnek nem rossz”, ahogy Ford Fairlane is megjegyezte Nagy Feró tolmácsolásában, de van innen még feljebb. Uff.

Si fueris Romae, Romano vivite more!

A címadó mondatban szereplő szavak hangzása ellenére nem egy lovári nyelven íródott felszólítást kanyarítottam ide, hanem egy témába vágó latin közmondást, miszerint: „Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak.” 
Ha valaki külföldre költözik bármennyire is toleráns, egy kvázi idegen országban azért, mindent a meglévő kulturális keretrendszerén belül fog tudni értelmezni. Nagyon sok minden eltér a már megszokottól, nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, szimplán más.  Az elmúlt több, mint egy évben sok mindent láttunk, hallottunk, tapasztaltunk az alábbi szösszenet ezzel lesz kapcsolatos. 
A cél nem a fikázás, egyszerűen vannak fura, idegesítő dolgok itt is, amikről írni szimplán viccesebb, mint arról, hogy mondjuk nincs kutyakakker az utcán (ami by the way így normális, nem is kellene külön örvendezni ennek).

Ami elsőre is igen érdekes volt az a helyi köszönés/nem-köszönés paradoxona. Ha valakivel valamilyen okból váltanod kell pár szót vagy mondatot, akkor a „Szevasz” helyi megfelelőjét kell alkalmazni, ami a Héj/G’déj májt, háwárjúdúin’/háwizitgóin’? borzalom. Alapvetően persze szimpi lenne, ha valódi válaszra lennének kíváncsiak (mer’ ha nem, akkor minek kérdezik), de igazából egy Gúd/GúdGúd/Fájn, esetleg egy bő lére eresztett Náttúbed válasszal is megelégszenek. Szóval, ha az ember bármilyen verbális kommunikációba keveredik, 3-5 másodpercet leírhat az életéből. Ez az udvariaskodás azért is kicsit fura, mert valahogy egyéb szituációkban, amikor lehetne/kellene mondani valamit, akkor annyira nem közlékenyek. Pl. telefonálás. Otthon azért megszokta az ember gyermeke, hogy ha felhív valakit, akkor azért legalább a nevét elböfögi, hogy a másik oldalon legyen némi fogalma a beszélgetőpartnernek, hogy ugyan ki a rák is magyaráz a fülébe. Jó esetben elrappelnek egy keresztnevet, amit nem nagyon értek, hiszen ugyan itt sem laknak sokkal többen, mint derekasan fogyatkozó kis hazánkban, de kétlem, hogy mindenki ismeri egymást keresztnévről (de lehet, hogy minden hónapban van egy országos kézfogó parti, ahol mindenki bemutatkozik mindenkinek, csak mi nem hallottunk még róla – bár mivel a legutóbbi népszámlálási adatok szerint 23,831,900 ember él itt, ha mindenki mindenkivel kezet fog akkor az n/2 azaz 11,915,950 kézfogás, feltéve, hogy ha egymás szemébe is néznek kézfogáskor ahogy illik, akkor az kb. 1,5 mp/kézfogás, ami 206,87 napra jönne, ki, szóval havonta nehezen lehetne összehozni a nagy kézfogópartit), vagy mindenki titkosügynök, mert a nevüket nem nagyon szeretik elárulni. Ha valaki pisztolyt tart a fejükhöz, akkor talán elköpik a keresztnevüket, amiből nekem tudnom kéne, hogy ki a tököm is ő, de azért már körömletépéssel is nehéz kiszedni belőlük, hogy milyen cégtől telefonálnak (ha adott esetben munkahelyen hoz össze a sors egy ilyen jóképességűvel). 
Ha jól emlékszem, volt egy elég tudományosan megközelített és kifejezetten vicces tanulmány arról, mikor illendő a liftbe belépve köszönni. Már kicsit megkoptak ezt illetően az emlékeim, de ha nem tévedek valami olyasmi volt benne, hogy ha az ember egy sztenderd kínos pillanatnál (kb. 1-2 mp) rövidebb idő alatt tud minden liftben lévővel futólag szemkontaktust teremteni, akkor illendő köszönni, ha nem, akkor meg tessék kussolni, aztán gyorsan beszállni a liftbe. No, arra már rájöttünk, hogy az átlag ozzie nem egy nagyon világlátott ember, így valszeg nem is találkoztak e rendkívül érdekfeszítő kutatás eredményeivel, ebből kifolyólag, ha az ember rájuk köszönöm, mondjuk a házban, vagy melóhelyi felvonóban (egyébként miért felvonó? Le nem ereszt? Vagy a felvonóleeresztő már túl hosszú szó lenne? Na, ezek az élet nagy kérdései kérem szépen.) akkor csak néznek bambán, mint Semjén Zsolt az éjjel-nappalira. 
 
A takonymenedzsment terén is küzdenek kihívásokkal. Itt a zsebkendőgyárak nem robbantanak bankot, mert aki megfázott, folyik az orra, taknyos, az inkább próbálja magában tartani a bacikat, hátha jobb belátásra térnek maguktól. Kortól, nemtől, iskolázottságtól teljesen független a dolog. A 10 éves iskolás csimota ugyanúgy szíjja a zorrát, mint a kiskosztümös/öltönyös irodai dolgozó. Gyönyörű szipogó, harákoló koncsertót tudnak adni, minden arra alkalmas helyen, a könyvtártól kezdve a közértig bezárólag. Persze lehet spórolni így a kajával, csak nem biztos, hogy érdemes.
 

Konzerv virsli

Egy kis goulasht?

Tiszta humbug az egész!

Apropó kaja. Mo-i életben sok minden van ami bizony nem (vagy nem volt) túl szimpatikus, de azért valahogy mindig szakítottunk időt az együtt kajálásra a kollégákkal. Itt nem nagyon szokás az üzleti ebéden kívül időt szakítani valami kulturált kalóriabevitelre. Az ebéd a többség számára egy szendvicset jelent, amit képesek a gép elől fel sem állva az arcukba tolni. Aztán meg este 6 után tömik az arcukba a grillcsirkét, a steak-et, meg a pizzát a footy (ausztrál foci) mellé. Ha többen esztek együtt, akkor jó étvágyat nem szeretnek kívánni. Amint elsül a startpisztoly, mindenki lapátolja magába a kaját, mintha valami hotdogevőversenyt néznék. Lehet még ahhoz vannak szokva, hogy meglép a kaja a tányérról (?). Talán ezért is nyomatnak ennyi főzős műsort mindenhol, hogy megpróbálják leszoktatni a népet a posszumhúsról.  

Ja és a csekk. Emlékszem, hány amerikai filmben láttam figurákat csekkel fizetni. Akkor sem értettem, hogy mi a fasza dolog abban, hogy az ember pénz helyett kap egy papírfecnit, amivel elbattyoghat egy bankba, ahol pénzt kap érte. Angolszász országokban ez még mindig menő, kaptam is egyszer már csekket, de csak forgattam a kezemben, mint majom a nyomtatott áramkört.

Páros ujjú patás fiatalember a bótban

Az öltözködés is egy érdekes dolog errefelé, illetve inkább annak a hiánya. Igen erős a kontraszt a belváros (szíbídí, ahogy itt szajkózzák, azaz Central Business District (CBD)) és az őt körülvevő lakónegyedek között. Az üzleti negyedben hét közben mindenki kinyalva járkál, mint szaros Pista Jézus neve napján, de hétvégén mezítláb mennek mindenhova. A bevásárlóközponttól kezdve a moziig. Ha Neil Armstrong helyett Barry Gibb (aki egyébként egy általunk is gyakran látogatott hangulatos kis óceánparti kerületben, Redcliffe-ben nőtt fel) riszálta volna a csípőjét a Holdon 1969-ben, akkor tuti nem egy holdjáró bakancs nyoma lenne megörökítve az örökkévalóságnak a celluloidon, hanem egy koszos talpnyom. Amikor itt beüt a nyár (otthoni időre lefordítva kb. gőzfürdő), akkor általában tangapapucs/bőrsurranó (értsd mezítláb) és boardershort-atléta kombó az urak kedvenc viselete, a hölgyeké ugyanez, boardershort helyett hónaljig felhúzott forrónadrág-szerűséggel. Ez totál érthető az itteni klíma mellett, az ember egy kicsit komolyabb gondolkodásba is beleizzad, de mikor beüt a „tél”, ami éjszaka azért egyszámjegyű hőmérsékleteket jelent, akkor is max. az atlétát cserélik pólóra. Nagy duzzogva. Ez itt akkor is a Sunshine State ’szameg!, ha -3 fok van (mint tegnap egy kicsit beljebb lévő városkában) is. 

Átlag ozzie vásárol (amúgy most tél van)

Inkább azért fura dolog ez, mert a sörösüvegeket a türhők ugyanúgy szétdobálják az utcán, mint a Kazinczy utcán szombat este, azaz szilánkba könnyű belelépni. Kétségkívül itt sok kutyasz@rt, üres fecskendőt nem láttunk még a járdán (ellentétben egyébként szeretett honi fővárosunkkal), de cserébe elég sok élőlény mélyesztené szívesen a fogát, csáprágóját, fullánkját szir-szarját a talpunkba, már csak ezért sem lenne tanácsos csupasz talppal koptatni a flasztert. No meg az evolúció sem érte még utol a modern, urbánus létet és nem hiszem, hogy amúgy az ízületeknek túlságosan jót tenne ez a fajta helyváltoztatási forma. Na de mindegy is, itt elég fasza a kórházi ellátás, meg úgy általában az egészségügy szóval, ha bármi történik maj’ valahugy minden megoldódik. No worries.

DVD kölcsönző szerkezet

Nagy kedvencünk még a DVD-k népszerűsége itt. Vannak külön erre szakosodott üzletek (és nem halnak éhen) és vannak DVD kölcsönzők is. 

A DVD kölcsönzőknek két fajtája létezik, mindkettőt előszeretettel használják a népek:  van maga a kölcsönző és vannak az utcán (általában szupermarketek előtt) tanyázó DVD kölcsönző ótómaták is.  Tiszta 90-es évek, döbbenet. 

  
Az ausztrál angol önmagában megér egy külön posztot, amit már elkezdtünk összehegeszteni, de minden nap találkozunk valami új hülyeséggel, ezért elég lassan halad a mondatok összehorgolása, de ami kéjsík nem múleek (csak, hogy lássátok milyen amikor megerőszakolják a nyelvet, az ozzie-k emellett még jó Hasfelmetsző Jack módira fel is koncolják és rápisálnak a sírjára). Szóval kitartás, kisdobos becsületszó, hogy a következő posztra nem kell hat hónapot várni, feltéve, hogy valaki remél még egyáltalán posztot a blogon. :P

Végezetül néhány vicces kép az Egyéb kategóriából:

Szájklón Marcsa visszaszámoló a tévében még év elején

Hajrá Békéscsaba!

creepy Temetkezési Vállalat (White Lady Funerals) - ez amúgy egy nagy cég itt, a tévében is szokták hirdetni - csak fehér nadrágkosztümös, kalapos nők dolgoznak náluk, ők viszik a temetésen a koporsót is...

Jelzőgomb zebránál - bár csak egyszer kéne megnyomni, mégis mindenki a "Minél többször megnyomom, annál biztosabb, hogy előbb vált zöldre." elvét vallja (ami aztán így hangzik, hogy tádádádádá)

Ezt mondja már meg valaki, hogy mi a jó élet, mert azóta sem jöttünk rá (parkokban látni ilyet)

Ettől kivagyunk, rengeteg ilyet látni, sokszor nincs rendes pereme sem a platónak, szerencsétlen kutya meg próbál, ahogy tud egyensúlyozni rajta.

Ausztrál járókeret

Nimááá, Csányi Sanyi!

Ez meg itt a Michelle Wild, biztos épp a biztonságos védekezést magyarázza el neki a gondos doktor bácsi.

 

Új kecó

Időközben (karácsony előtt pár nappal) új albérletbe költöztünk, ami minden szempontból sokkal jobb, mint az előző volt.

Van itt egy olyan állami program (NRAS - National Rental Affordability Scheme),  ami segít olcsóbb lakhatáshoz jutnia annak, aki permanent resident vízummal rendelkezik vagy állampolgár, és csóró, mint a templom egere. Ezek lennénk mi. :) 

A lényege, hogy 1 évre visszamenően megvizsgálják, hogy mennyit kerestünk, és ha az alacsonyabb, mint az általuk megszabott minimális keret, akkor nyert ügye van az embernek, mert jogosult NRAS lakást bérelni. Szinte csak új lakások vesznek részt a programban és ugyanannyiért lehet őket kibérelni, mint más lelakottabb kecókat. 

A lakás a város északi részében van, Nundah-ban, csupán 15 percnyire a legközelebbi óceánparttól, Shorncliffe-től. Maga a ház egy 8 emeletes apartmanház és mi a 8. emeleten lakunk. Egy pici szépséghibája van, hogy a vasút mellettünk-alattunk megy el, és néha bizony hangos tud lenni. De kárpótol minket a szép lakás.

No de beszéljenek a képek helyettünk. :)

A ház

Előszoba-konyha-ebédlő-nappali

Hopp, mi megy a tévében?

Kilátás az erkélyről

Folyosó a konyhából a hálóba, a jobb oldalon gardróbszekrénnyel, a bal oldalon pedig a fürdőszobával.

Tanulósarok

Béna panorámafelvétel a hálóról

Ez eltartott egy ideig... :)

Travis Bickle

Ezt a bejegyzést még novemberben kezdtem el írni, így már kicsit aktualitását vesztette, de a benne leírtak még mindig híven tükrözik a taxizásról alkotott véleményemet (ja és Travis Bickle, aki lusta guglizni). Szóval hajrá…

No, a melókeresés kálváriájára még nem vesztegettünk sok szót, talán azért nem, mert sok jót nem tudtunk volna írni, azt meg minek. A közhely úgy tartja, hogy az idő sok mindent megszépít, hát ha nem is értek ezzel teljesen egyet, de mindenképp egy fokkal kellemesebb visszatekinteni bizonyos dolgokra, mint megélni őket.

Miután nem akartak egyből öltönyös-nyakkendős pénzfelmarkoló naplopóként alkalmazni, muszáj volt elkezdenem valami másfele kacsingatni bízva abban, hogy csak átmenetileg kell majd elefántszart lapátolnom egy vándorcirkuszban. 

Itt mindenhez papír kell (igen a bélsár ürítésen kívül is), így a legkézenfekvőbb melóhoz a taxizáshoz is bizony el kell végezni egy tanfolyamot. Nem egy rocket science, ahogy a tanult ausztrál mondaná (5 napos tréning). Nem is az a tanteremben, de amikor kint vagy már az utcán és egyszerre kell a forgalomra, a közlekedési táblákra, a navigációra, diszpécser rendszerre, meg az útra figyelni, akkor bizony elindul a sportszelet a kisgatyában. 

Amikor közlekedsz amiatt izgulsz, hogy odatalálj a célhoz, lehetőleg úgy, hogy az utas se reklamáljon, hogy miért a Tokió-Ulambator-London-Rejkjavik tengelyen vitted át a szomszédos utcába. Ha meg nincs utas akkor az a baj, mert csak nézel ki a fejedből, pénz meg nuku, mert ugyebár ez nem egy órabérre fizetett munka, arról nem is szólva, hogy könnyebb Torgyán Józsinak visszatérni a politikába, mint egy szabad taxidrosztot találni nappal a belvárosban. Plusz ugyibár a másik oldalon vezet itt mindenki, nem is értem, hogy nem mennek folyton egymásnak. Szerintük persze ez a jó oldal (bár ezt az ellentétet már a Belga is megénekelte a Képviselő boogie c. nótájában). Na ja, a mocskos imperialista angolok sok hülyeséget be tudtak adni a koronagyarmatokon bóklászó pucér - vagy jó esetben alsógatyás - tökfejeknek.

Az átlag queenslandi sofőrök autóvezetői képessége egyébként nem nagyon haladja meg az otthon kalapos-skodásként emlegetett balfék úrvezetőkét. Hiába indexelsz a forgalomban, hogy sávot szeretnél váltani, ugyanúgy megy melletted/mögötted, semmi jelét nem adva annak, hogy észrevette volna a sávváltási szándékodat. És nem azért mert nem akarja, hanem azért mert bamba, mint a hintaló. Aztán amikor megunod és bemész elé, akkor meg magára önti a kávéját satufékezés közben, úgy megijed. Most baromi büszkék magukra, hogy szigorították a jogsihoz jutás feltételeit, bár még mindig csak ott tartanak, hogy már van egy-két normálisabb felnőtt, aki beíratja pár órára szerelme gyümölcsét egy egyébként nem kötelező autóvezetői tréningre, mielőtt átadja neki az első 250 LE-s V8-as 3 literes pimp Holdenjét., hátha nem megy neki az első fának.

Szóval alapvetően a diszpécserrendszeren keresztül kapja az ember a melót, ami egy egész okos kis jószág (pedig már jó pár éves rendszer). Zónákra van osztva az egész város, be kell jelentkezned egy adott zónába, és ha valaki ott kér taxit, akkor a virtuális sorban első helyen álló kocsi kapja meg a címet. Mehetel az utasért, aki jó esetben mondjuk a reptérre szeretne eljutni, ami viszonylag jó fuvarnak számít a maga átlagos $40 díjával, rossz esetben meg csak a szemetet viszi el a szomszéd kukájáig.

Bár az éjszakázást kerültem és igyekeztem az igényesebb környékek körül ólálkodni fuvarra várva, azért így is sikerült pár érdekes figurába botlanom. A csúcs talán a drogos baráti páros volt, egy 50 körüli agyontetovált ürge és a 40 körüli tüdőbajos (?) barátosnéja. Itt is előfordul olyan ciki helyzet, hogy az utas kiugrik a kocsiból a cél vagy ál-célállomáson és akkor bizony nincs pénz, amit némi paranoiával és emberismerettel lehet minimalizálni. Szóval bár nem trágya környéken vettem fel őket, azért a kipárolgásuk gyanússá tette őket, pláne mikor a város másik végére akartak eljutni és közölték, hogy út közben meg kellene állnunk, mert egy vasuk sincs. „Kafa vasárnap délután elé nézek” - gondolta Stirlitz. Átvágtunk a városon, a cél közelében pedig jelezték, hogy akkor egy automatánál meg kellene állni pénzért. Meglepő módon a Hunter S. Thompson hasonmás nem szaladt el miután kiszállt, sőt látva az őt gyanúsan méregető ábrázatomat, szólt az ajtón félig kilógó, tüdejét kiköhögni készülő hölgyeménynek, hogy maradjon itt a kocsiban, nehogy azt higgyem, hogy le akarnak lépni fizetés nélkül. Végül is visszajött némi kp-val és folytattuk az utunkat egy házikóhoz, ahova némi tudatmódosító utánpótlásért mentek. Itt még kicsit be voltam tojva, elképzelve, ahogy egy alsógatyás Walter White utánzat, gázmaszkkal a fején üvöltve rohan majd a drága Camry-m felé, egyik kezében lombikot másikban egy fejszét pörgetve. De érdekes módon az ürge kb. 10 perc múlva visszajött, és visszafele vettük az irányt, de azért még útba ejtettünk egy tűcsere intézményt, ami meglepő módon a rendőrfőkapitányság tőszomszédságában volt, ahol felmarkoltak pár fecskendőt. Gondolom nem a helyi Heim Pál gyermekkórháznak vitték adományként… Nagyjából 45 perccel az indulás után ugyanabban a buszmegállóban tettem le őket ahonnan indultunk. A fuvardíjat rendesen kifizették, sőt még borravalót is adott a mókus, és őszintén beismerte, hogy nekik sajna ezt dobta a gép, de igazából nem szar alak, csak már nincs kedve energiát ölni abba, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak. Szóval a történet tanulsága, hogy „Drugs are bad, m’kay?”, és hogy a nem minden arany, ami fénylik mondás analógiájára, nem minden szar, ami büdös.

A taxis karrierem 1 hónapig tartott, de őszintén szólva nem fog hiányozni a 3.30-as kelés és a 12 órázás. Nem egy felemelő munka ez kérem, képzelem, milyen lehet New York-ban csinálni. Itt is csak pár öreg ozzie nyomja már csak, mint fehér ember, meg pár rászoruló bevándorló, mint szerény személyem, de a taxiipar napszámosai biza a világ minden nyugati metropoliszában a szakállas, turbános indiaiak és pakik vagy fehér iPhone-fülesről működő fiatalabb földijeik. A császárok pedig azok a taxikat üzemeltető öreg ozzie-k, akik még a 90-es évek elején kezdték el építgetni a flottájukat, ma pedig már kizárólag hófehér Audi-kban vagy BMW-kben mutatkoznak, miután 10 év alatt megtízszereződött a taxilicenszek ára - kb. 350-500e AUD-ért árulják őket manapság - amiből itt már egy egész csinos kis kulipintyó is kijön. Képekkel sajna nem dokumentáltam életem ezen fejezetét, de a fasza műszálas ingem és buszvezető gatyám, a „minőségi” úricipőmmel egyetemben megmaradt, úgyhogy ha még egyszer eljutunk egy Vincsenzó által szervezett faszányos FEK-es farsangi buliba, ott életnagyságban megtekinthető lesz majd rajtam e, a taxisbarna jobb karommal egyetemben :).