Si fueris Romae, Romano vivite more!

A címadó mondatban szereplő szavak hangzása ellenére nem egy lovári nyelven íródott felszólítást kanyarítottam ide, hanem egy témába vágó latin közmondást, miszerint: „Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak.” 
Ha valaki külföldre költözik bármennyire is toleráns, egy kvázi idegen országban azért, mindent a meglévő kulturális keretrendszerén belül fog tudni értelmezni. Nagyon sok minden eltér a már megszokottól, nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, szimplán más.  Az elmúlt több, mint egy évben sok mindent láttunk, hallottunk, tapasztaltunk az alábbi szösszenet ezzel lesz kapcsolatos. 
A cél nem a fikázás, egyszerűen vannak fura, idegesítő dolgok itt is, amikről írni szimplán viccesebb, mint arról, hogy mondjuk nincs kutyakakker az utcán (ami by the way így normális, nem is kellene külön örvendezni ennek).

Ami elsőre is igen érdekes volt az a helyi köszönés/nem-köszönés paradoxona. Ha valakivel valamilyen okból váltanod kell pár szót vagy mondatot, akkor a „Szevasz” helyi megfelelőjét kell alkalmazni, ami a Héj/G’déj májt, háwárjúdúin’/háwizitgóin’? borzalom. Alapvetően persze szimpi lenne, ha valódi válaszra lennének kíváncsiak (mer’ ha nem, akkor minek kérdezik), de igazából egy Gúd/GúdGúd/Fájn, esetleg egy bő lére eresztett Náttúbed válasszal is megelégszenek. Szóval, ha az ember bármilyen verbális kommunikációba keveredik, 3-5 másodpercet leírhat az életéből. Ez az udvariaskodás azért is kicsit fura, mert valahogy egyéb szituációkban, amikor lehetne/kellene mondani valamit, akkor annyira nem közlékenyek. Pl. telefonálás. Otthon azért megszokta az ember gyermeke, hogy ha felhív valakit, akkor azért legalább a nevét elböfögi, hogy a másik oldalon legyen némi fogalma a beszélgetőpartnernek, hogy ugyan ki a rák is magyaráz a fülébe. Jó esetben elrappelnek egy keresztnevet, amit nem nagyon értek, hiszen ugyan itt sem laknak sokkal többen, mint derekasan fogyatkozó kis hazánkban, de kétlem, hogy mindenki ismeri egymást keresztnévről (de lehet, hogy minden hónapban van egy országos kézfogó parti, ahol mindenki bemutatkozik mindenkinek, csak mi nem hallottunk még róla – bár mivel a legutóbbi népszámlálási adatok szerint 23,831,900 ember él itt, ha mindenki mindenkivel kezet fog akkor az n/2 azaz 11,915,950 kézfogás, feltéve, hogy ha egymás szemébe is néznek kézfogáskor ahogy illik, akkor az kb. 1,5 mp/kézfogás, ami 206,87 napra jönne, ki, szóval havonta nehezen lehetne összehozni a nagy kézfogópartit), vagy mindenki titkosügynök, mert a nevüket nem nagyon szeretik elárulni. Ha valaki pisztolyt tart a fejükhöz, akkor talán elköpik a keresztnevüket, amiből nekem tudnom kéne, hogy ki a tököm is ő, de azért már körömletépéssel is nehéz kiszedni belőlük, hogy milyen cégtől telefonálnak (ha adott esetben munkahelyen hoz össze a sors egy ilyen jóképességűvel). 
Ha jól emlékszem, volt egy elég tudományosan megközelített és kifejezetten vicces tanulmány arról, mikor illendő a liftbe belépve köszönni. Már kicsit megkoptak ezt illetően az emlékeim, de ha nem tévedek valami olyasmi volt benne, hogy ha az ember egy sztenderd kínos pillanatnál (kb. 1-2 mp) rövidebb idő alatt tud minden liftben lévővel futólag szemkontaktust teremteni, akkor illendő köszönni, ha nem, akkor meg tessék kussolni, aztán gyorsan beszállni a liftbe. No, arra már rájöttünk, hogy az átlag ozzie nem egy nagyon világlátott ember, így valszeg nem is találkoztak e rendkívül érdekfeszítő kutatás eredményeivel, ebből kifolyólag, ha az ember rájuk köszönöm, mondjuk a házban, vagy melóhelyi felvonóban (egyébként miért felvonó? Le nem ereszt? Vagy a felvonóleeresztő már túl hosszú szó lenne? Na, ezek az élet nagy kérdései kérem szépen.) akkor csak néznek bambán, mint Semjén Zsolt az éjjel-nappalira. 
 
A takonymenedzsment terén is küzdenek kihívásokkal. Itt a zsebkendőgyárak nem robbantanak bankot, mert aki megfázott, folyik az orra, taknyos, az inkább próbálja magában tartani a bacikat, hátha jobb belátásra térnek maguktól. Kortól, nemtől, iskolázottságtól teljesen független a dolog. A 10 éves iskolás csimota ugyanúgy szíjja a zorrát, mint a kiskosztümös/öltönyös irodai dolgozó. Gyönyörű szipogó, harákoló koncsertót tudnak adni, minden arra alkalmas helyen, a könyvtártól kezdve a közértig bezárólag. Persze lehet spórolni így a kajával, csak nem biztos, hogy érdemes.
 

Konzerv virsli

Egy kis goulasht?

Tiszta humbug az egész!

Apropó kaja. Mo-i életben sok minden van ami bizony nem (vagy nem volt) túl szimpatikus, de azért valahogy mindig szakítottunk időt az együtt kajálásra a kollégákkal. Itt nem nagyon szokás az üzleti ebéden kívül időt szakítani valami kulturált kalóriabevitelre. Az ebéd a többség számára egy szendvicset jelent, amit képesek a gép elől fel sem állva az arcukba tolni. Aztán meg este 6 után tömik az arcukba a grillcsirkét, a steak-et, meg a pizzát a footy (ausztrál foci) mellé. Ha többen esztek együtt, akkor jó étvágyat nem szeretnek kívánni. Amint elsül a startpisztoly, mindenki lapátolja magába a kaját, mintha valami hotdogevőversenyt néznék. Lehet még ahhoz vannak szokva, hogy meglép a kaja a tányérról (?). Talán ezért is nyomatnak ennyi főzős műsort mindenhol, hogy megpróbálják leszoktatni a népet a posszumhúsról.  

Ja és a csekk. Emlékszem, hány amerikai filmben láttam figurákat csekkel fizetni. Akkor sem értettem, hogy mi a fasza dolog abban, hogy az ember pénz helyett kap egy papírfecnit, amivel elbattyoghat egy bankba, ahol pénzt kap érte. Angolszász országokban ez még mindig menő, kaptam is egyszer már csekket, de csak forgattam a kezemben, mint majom a nyomtatott áramkört.

Páros ujjú patás fiatalember a bótban

Az öltözködés is egy érdekes dolog errefelé, illetve inkább annak a hiánya. Igen erős a kontraszt a belváros (szíbídí, ahogy itt szajkózzák, azaz Central Business District (CBD)) és az őt körülvevő lakónegyedek között. Az üzleti negyedben hét közben mindenki kinyalva járkál, mint szaros Pista Jézus neve napján, de hétvégén mezítláb mennek mindenhova. A bevásárlóközponttól kezdve a moziig. Ha Neil Armstrong helyett Barry Gibb (aki egyébként egy általunk is gyakran látogatott hangulatos kis óceánparti kerületben, Redcliffe-ben nőtt fel) riszálta volna a csípőjét a Holdon 1969-ben, akkor tuti nem egy holdjáró bakancs nyoma lenne megörökítve az örökkévalóságnak a celluloidon, hanem egy koszos talpnyom. Amikor itt beüt a nyár (otthoni időre lefordítva kb. gőzfürdő), akkor általában tangapapucs/bőrsurranó (értsd mezítláb) és boardershort-atléta kombó az urak kedvenc viselete, a hölgyeké ugyanez, boardershort helyett hónaljig felhúzott forrónadrág-szerűséggel. Ez totál érthető az itteni klíma mellett, az ember egy kicsit komolyabb gondolkodásba is beleizzad, de mikor beüt a „tél”, ami éjszaka azért egyszámjegyű hőmérsékleteket jelent, akkor is max. az atlétát cserélik pólóra. Nagy duzzogva. Ez itt akkor is a Sunshine State ’szameg!, ha -3 fok van (mint tegnap egy kicsit beljebb lévő városkában) is. 

Átlag ozzie vásárol (amúgy most tél van)

Inkább azért fura dolog ez, mert a sörösüvegeket a türhők ugyanúgy szétdobálják az utcán, mint a Kazinczy utcán szombat este, azaz szilánkba könnyű belelépni. Kétségkívül itt sok kutyasz@rt, üres fecskendőt nem láttunk még a járdán (ellentétben egyébként szeretett honi fővárosunkkal), de cserébe elég sok élőlény mélyesztené szívesen a fogát, csáprágóját, fullánkját szir-szarját a talpunkba, már csak ezért sem lenne tanácsos csupasz talppal koptatni a flasztert. No meg az evolúció sem érte még utol a modern, urbánus létet és nem hiszem, hogy amúgy az ízületeknek túlságosan jót tenne ez a fajta helyváltoztatási forma. Na de mindegy is, itt elég fasza a kórházi ellátás, meg úgy általában az egészségügy szóval, ha bármi történik maj’ valahugy minden megoldódik. No worries.

DVD kölcsönző szerkezet

Nagy kedvencünk még a DVD-k népszerűsége itt. Vannak külön erre szakosodott üzletek (és nem halnak éhen) és vannak DVD kölcsönzők is. 

A DVD kölcsönzőknek két fajtája létezik, mindkettőt előszeretettel használják a népek:  van maga a kölcsönző és vannak az utcán (általában szupermarketek előtt) tanyázó DVD kölcsönző ótómaták is.  Tiszta 90-es évek, döbbenet. 

  
Az ausztrál angol önmagában megér egy külön posztot, amit már elkezdtünk összehegeszteni, de minden nap találkozunk valami új hülyeséggel, ezért elég lassan halad a mondatok összehorgolása, de ami kéjsík nem múleek (csak, hogy lássátok milyen amikor megerőszakolják a nyelvet, az ozzie-k emellett még jó Hasfelmetsző Jack módira fel is koncolják és rápisálnak a sírjára). Szóval kitartás, kisdobos becsületszó, hogy a következő posztra nem kell hat hónapot várni, feltéve, hogy valaki remél még egyáltalán posztot a blogon. :P

Végezetül néhány vicces kép az Egyéb kategóriából:

Szájklón Marcsa visszaszámoló a tévében még év elején

Hajrá Békéscsaba!

creepy Temetkezési Vállalat (White Lady Funerals) - ez amúgy egy nagy cég itt, a tévében is szokták hirdetni - csak fehér nadrágkosztümös, kalapos nők dolgoznak náluk, ők viszik a temetésen a koporsót is...

Jelzőgomb zebránál - bár csak egyszer kéne megnyomni, mégis mindenki a "Minél többször megnyomom, annál biztosabb, hogy előbb vált zöldre." elvét vallja (ami aztán így hangzik, hogy tádádádádá)

Ezt mondja már meg valaki, hogy mi a jó élet, mert azóta sem jöttünk rá (parkokban látni ilyet)

Ettől kivagyunk, rengeteg ilyet látni, sokszor nincs rendes pereme sem a platónak, szerencsétlen kutya meg próbál, ahogy tud egyensúlyozni rajta.

Ausztrál járókeret

Nimááá, Csányi Sanyi!

Ez meg itt a Michelle Wild, biztos épp a biztonságos védekezést magyarázza el neki a gondos doktor bácsi.

 

Új kecó

Időközben (karácsony előtt pár nappal) új albérletbe költöztünk, ami minden szempontból sokkal jobb, mint az előző volt.

Van itt egy olyan állami program (NRAS - National Rental Affordability Scheme),  ami segít olcsóbb lakhatáshoz jutnia annak, aki permanent resident vízummal rendelkezik vagy állampolgár, és csóró, mint a templom egere. Ezek lennénk mi. :) 

A lényege, hogy 1 évre visszamenően megvizsgálják, hogy mennyit kerestünk, és ha az alacsonyabb, mint az általuk megszabott minimális keret, akkor nyert ügye van az embernek, mert jogosult NRAS lakást bérelni. Szinte csak új lakások vesznek részt a programban és ugyanannyiért lehet őket kibérelni, mint más lelakottabb kecókat. 

A lakás a város északi részében van, Nundah-ban, csupán 15 percnyire a legközelebbi óceánparttól, Shorncliffe-től. Maga a ház egy 8 emeletes apartmanház és mi a 8. emeleten lakunk. Egy pici szépséghibája van, hogy a vasút mellettünk-alattunk megy el, és néha bizony hangos tud lenni. De kárpótol minket a szép lakás.

No de beszéljenek a képek helyettünk. :)

A ház

Előszoba-konyha-ebédlő-nappali

Hopp, mi megy a tévében?

Kilátás az erkélyről

Folyosó a konyhából a hálóba, a jobb oldalon gardróbszekrénnyel, a bal oldalon pedig a fürdőszobával.

Tanulósarok

Béna panorámafelvétel a hálóról

Ez eltartott egy ideig... :)

Travis Bickle

Ezt a bejegyzést még novemberben kezdtem el írni, így már kicsit aktualitását vesztette, de a benne leírtak még mindig híven tükrözik a taxizásról alkotott véleményemet (ja és Travis Bickle, aki lusta guglizni). Szóval hajrá…

No, a melókeresés kálváriájára még nem vesztegettünk sok szót, talán azért nem, mert sok jót nem tudtunk volna írni, azt meg minek. A közhely úgy tartja, hogy az idő sok mindent megszépít, hát ha nem is értek ezzel teljesen egyet, de mindenképp egy fokkal kellemesebb visszatekinteni bizonyos dolgokra, mint megélni őket.

Miután nem akartak egyből öltönyös-nyakkendős pénzfelmarkoló naplopóként alkalmazni, muszáj volt elkezdenem valami másfele kacsingatni bízva abban, hogy csak átmenetileg kell majd elefántszart lapátolnom egy vándorcirkuszban. 

Itt mindenhez papír kell (igen a bélsár ürítésen kívül is), így a legkézenfekvőbb melóhoz a taxizáshoz is bizony el kell végezni egy tanfolyamot. Nem egy rocket science, ahogy a tanult ausztrál mondaná (5 napos tréning). Nem is az a tanteremben, de amikor kint vagy már az utcán és egyszerre kell a forgalomra, a közlekedési táblákra, a navigációra, diszpécser rendszerre, meg az útra figyelni, akkor bizony elindul a sportszelet a kisgatyában. 

Amikor közlekedsz amiatt izgulsz, hogy odatalálj a célhoz, lehetőleg úgy, hogy az utas se reklamáljon, hogy miért a Tokió-Ulambator-London-Rejkjavik tengelyen vitted át a szomszédos utcába. Ha meg nincs utas akkor az a baj, mert csak nézel ki a fejedből, pénz meg nuku, mert ugyebár ez nem egy órabérre fizetett munka, arról nem is szólva, hogy könnyebb Torgyán Józsinak visszatérni a politikába, mint egy szabad taxidrosztot találni nappal a belvárosban. Plusz ugyibár a másik oldalon vezet itt mindenki, nem is értem, hogy nem mennek folyton egymásnak. Szerintük persze ez a jó oldal (bár ezt az ellentétet már a Belga is megénekelte a Képviselő boogie c. nótájában). Na ja, a mocskos imperialista angolok sok hülyeséget be tudtak adni a koronagyarmatokon bóklászó pucér - vagy jó esetben alsógatyás - tökfejeknek.

Az átlag queenslandi sofőrök autóvezetői képessége egyébként nem nagyon haladja meg az otthon kalapos-skodásként emlegetett balfék úrvezetőkét. Hiába indexelsz a forgalomban, hogy sávot szeretnél váltani, ugyanúgy megy melletted/mögötted, semmi jelét nem adva annak, hogy észrevette volna a sávváltási szándékodat. És nem azért mert nem akarja, hanem azért mert bamba, mint a hintaló. Aztán amikor megunod és bemész elé, akkor meg magára önti a kávéját satufékezés közben, úgy megijed. Most baromi büszkék magukra, hogy szigorították a jogsihoz jutás feltételeit, bár még mindig csak ott tartanak, hogy már van egy-két normálisabb felnőtt, aki beíratja pár órára szerelme gyümölcsét egy egyébként nem kötelező autóvezetői tréningre, mielőtt átadja neki az első 250 LE-s V8-as 3 literes pimp Holdenjét., hátha nem megy neki az első fának.

Szóval alapvetően a diszpécserrendszeren keresztül kapja az ember a melót, ami egy egész okos kis jószág (pedig már jó pár éves rendszer). Zónákra van osztva az egész város, be kell jelentkezned egy adott zónába, és ha valaki ott kér taxit, akkor a virtuális sorban első helyen álló kocsi kapja meg a címet. Mehetel az utasért, aki jó esetben mondjuk a reptérre szeretne eljutni, ami viszonylag jó fuvarnak számít a maga átlagos $40 díjával, rossz esetben meg csak a szemetet viszi el a szomszéd kukájáig.

Bár az éjszakázást kerültem és igyekeztem az igényesebb környékek körül ólálkodni fuvarra várva, azért így is sikerült pár érdekes figurába botlanom. A csúcs talán a drogos baráti páros volt, egy 50 körüli agyontetovált ürge és a 40 körüli tüdőbajos (?) barátosnéja. Itt is előfordul olyan ciki helyzet, hogy az utas kiugrik a kocsiból a cél vagy ál-célállomáson és akkor bizony nincs pénz, amit némi paranoiával és emberismerettel lehet minimalizálni. Szóval bár nem trágya környéken vettem fel őket, azért a kipárolgásuk gyanússá tette őket, pláne mikor a város másik végére akartak eljutni és közölték, hogy út közben meg kellene állnunk, mert egy vasuk sincs. „Kafa vasárnap délután elé nézek” - gondolta Stirlitz. Átvágtunk a városon, a cél közelében pedig jelezték, hogy akkor egy automatánál meg kellene állni pénzért. Meglepő módon a Hunter S. Thompson hasonmás nem szaladt el miután kiszállt, sőt látva az őt gyanúsan méregető ábrázatomat, szólt az ajtón félig kilógó, tüdejét kiköhögni készülő hölgyeménynek, hogy maradjon itt a kocsiban, nehogy azt higgyem, hogy le akarnak lépni fizetés nélkül. Végül is visszajött némi kp-val és folytattuk az utunkat egy házikóhoz, ahova némi tudatmódosító utánpótlásért mentek. Itt még kicsit be voltam tojva, elképzelve, ahogy egy alsógatyás Walter White utánzat, gázmaszkkal a fején üvöltve rohan majd a drága Camry-m felé, egyik kezében lombikot másikban egy fejszét pörgetve. De érdekes módon az ürge kb. 10 perc múlva visszajött, és visszafele vettük az irányt, de azért még útba ejtettünk egy tűcsere intézményt, ami meglepő módon a rendőrfőkapitányság tőszomszédságában volt, ahol felmarkoltak pár fecskendőt. Gondolom nem a helyi Heim Pál gyermekkórháznak vitték adományként… Nagyjából 45 perccel az indulás után ugyanabban a buszmegállóban tettem le őket ahonnan indultunk. A fuvardíjat rendesen kifizették, sőt még borravalót is adott a mókus, és őszintén beismerte, hogy nekik sajna ezt dobta a gép, de igazából nem szar alak, csak már nincs kedve energiát ölni abba, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak. Szóval a történet tanulsága, hogy „Drugs are bad, m’kay?”, és hogy a nem minden arany, ami fénylik mondás analógiájára, nem minden szar, ami büdös.

A taxis karrierem 1 hónapig tartott, de őszintén szólva nem fog hiányozni a 3.30-as kelés és a 12 órázás. Nem egy felemelő munka ez kérem, képzelem, milyen lehet New York-ban csinálni. Itt is csak pár öreg ozzie nyomja már csak, mint fehér ember, meg pár rászoruló bevándorló, mint szerény személyem, de a taxiipar napszámosai biza a világ minden nyugati metropoliszában a szakállas, turbános indiaiak és pakik vagy fehér iPhone-fülesről működő fiatalabb földijeik. A császárok pedig azok a taxikat üzemeltető öreg ozzie-k, akik még a 90-es évek elején kezdték el építgetni a flottájukat, ma pedig már kizárólag hófehér Audi-kban vagy BMW-kben mutatkoznak, miután 10 év alatt megtízszereződött a taxilicenszek ára - kb. 350-500e AUD-ért árulják őket manapság - amiből itt már egy egész csinos kis kulipintyó is kijön. Képekkel sajna nem dokumentáltam életem ezen fejezetét, de a fasza műszálas ingem és buszvezető gatyám, a „minőségi” úricipőmmel egyetemben megmaradt, úgyhogy ha még egyszer eljutunk egy Vincsenzó által szervezett faszányos FEK-es farsangi buliba, ott életnagyságban megtekinthető lesz majd rajtam e, a taxisbarna jobb karommal egyetemben :).

Nem tűntünk el...

A maki jól mondja, hamarosan visszatérünk és újra felrázzuk a blogot, csak most nagyon elfoglaltak vagyunk. Addig is Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Közlekedj okosan!

A vonat (ha valakinek nem lenne egyértelmű :D)

Ausztráliában a bal oldalon (a rossz oldalon :D) közlekednek az emberek minden szempontból. Az egy dolog, hogy kocsival, busszal és bicóval a bal oldalon kell menni, de a vonatok is fordítva közlekednek, sőt, ami a legviccesebb, hogy az emberek a járdán is a bal oldalon haladnak. Ha nem ott mész, akkor valszeg külföldi vagy, mert a helyiek nagyon figyelnek arra, hogy a járda bal oldalán haladjanak. Egy ismerőstől hallottuk, hogy bizony már meg is szólták érte, amikor nem a bal oldalon sétált. 

Vagy ott van pl. a mozgólépcső. Tök szép kulturáltan viselkednek rajta, mindenki libasorban áll a bal oldalon. 

Brisbane suburb-ökre van felosztva, összesen kb. 500 db van belőlük, szóval nem piskóta a város mérete. Mi Annerleyben lakunk, közel a belvároshoz, de épp elég messze tőle.

Vonatbelső

Az itteni tömegközlekedés nagyon gyerekcipőben jár, de legalább jó drága. :) A város zónákra van felosztva és annyit fizetsz, ahány zónán keresztül kell utaznod. Illetve nem mindegy, hogy mikor utazol: peak-ben (csúcsidő) vagy off-peakben (csúcsidőn kívül). Peak csak hétköznap van, hajnal 3-tól reggel 8:30-ig és délután 15:30-19:00-ig.  

Off-peak pedig hétköznapokon 8:30-15:30-ig és 19:00-től hajnal 3-ig. Valamint hétvégéken és ünnepnapokon egész nap.
Vagy minden egyes utazásnál papír alapú jegyet veszel (ez a legdrágább opció) vagy pedig kiváltasz egy Go Card-ot (plasztik kártya), amire aztán rendszeresen töltögeted fel a pénzt. És sajnos sok kell rá, mert ahogy említettem nagyon drága a tömegközlekedés. Bérlet nincs. A diákoknak meg a nyuggerekeknek van kedvezmény.
Felszállás előtt és leszállás után le kell pittyentened a Go Card-odat a kihelyezett terminálokon. Ez mindig kiírja, hogy mennyi mani maradt még a kártyádon (sajnos baromi gyorsan elmegy a feltöltött pénz...).

Lepittyentő ótómata

Go card

Íme egy példa, hogy mennyibe kerül 1 utazás (ezek után senki nem fogja azt mondani, hogy a havi BKV bérlet drága). Ha otthonról be szeretnék menni a CBD-be (Brisbane belvárosa), az tőlünk 6 megállóra van vonattal (ami itt olyasmi szerepet tölt be, mint otthon a metró), kb. 18 perc utazás. Mindezért a kis utazásért van pofájuk csúcsidőben 4.14 AUD-t / csúcsidőn kívül 3.32 AUD-t elkérni egy útra. Ha mákom van és 1 órán belül visszaérek az állomás területére (tehát lepittyentem a kártyámat a belépőkapuknál), akkor nyert ügyem van, mert csak 1 utat kellett kifizetnem, a hazaút ingyen volt. Ha hosszabb időre kell a belvárosban tartózkodnom, akkor az szívás, mert akkor még egyszer ki kell fizetni a hazautat (csúcsidőben 4.14 AUD, csúcsidőn kívül 3.32 AUD ). Tehát egy ilyen kis több, mint 1 órás kaland csúcsidőben 8.28 AUD, ami durván átszámítva 1800 Ft, csúcsidőn kívül pedig 1400 Ft körül van.
Egy még egyszerűbb példánál maradva: ha csak 1 megállót szeretnék utazni, akkor azért is ki kell pengetni 3.53 AUD-t (kb.750 Ft) csúcsidőben,  2.83 AUD-t (kb. 600 Ft) csúcsidőn kívül.
Van egy olyan "szuper" opció, hogyha 1 héten belül (hétfőtől vasárnapig) minimum 9x utazol tömegközlekedéssel, akkor a hét hátralevő részében már ingyenesen tudsz utazni. Még sosem sikerült ezt az ingyenességet elérni.
 

A vonatközlekedés okés és pontos (és ráadásul hétköznap 15 percenként jár az összes vonat), de azzal sajnos nem lehet mindenhova eljutni. 

A buszozás sajnos nem túl megbízható, ráadásul ha ismeretlen környékre mész, akkor bajban leszel, hogy hol kell leszállnod, mert a busz nem áll meg minden megállóban, csak ha előre jelez az ember. Viszont a megállókat nem mondják be vagy írják ki előre (kivéve néhány járatot). Ilyenkor jól jön a telefonban lévő "GDP", azzal könnyebb követni a busz útvonalát.

Busz

Így kell szépen integetni

Ha fel szeretnél szállni egy buszra, akkor pedig meglepő módon a balkáni "integetős" módszert kell alkalmazni. Ha nem integetsz, akkor nem áll meg a busz és csak nézel, mint hal a szatyorban. Vagy pislogsz, mint pocok a lisztben. 

Iletve tömegközlekedés címen lehet még hajókázni is, a neve CityCat. Ezt eddig még csak egyszer próbáltuk ki, mert 
nem igazán esett útba. Viszont baromi gyors és élvezetes, szóval nagyon állat lehet nap mint nap ezzel járni munkába. 

Sajnos azonban itt az elsődleges közlekedési eszköz az autó. Gáz, de még egyedül utazni is olcsóbb vele, mintha tömegközlekednél. Szép Új Világ... Külsőbb kerületekbe egész egyszerűen nem igazán lehet eljutni tömegközlekedéssel. Mert mondjuk elvisz valameddig a busz vagy a vonat, de leszállás után a maradék utat gyalog kell megtenned, viszont rájössz, hogy sok helyen nincs járda vagy zebra, hogy át tudj kelni a túloldalra vagy hogy tudd folytatni az utadat a célállomásig. Amíg nem volt kocsink, szembesültünk ezzel párszor, páratlan élmény...
Mivel nem sokan gyalogolnak, így bár hiába szélesek az utak, ha van is járda, az csak egyszemélyes. 

A bringa még a lehetséges közlekedési opció, de ahhoz eléggé edzettnek kell lenned, mert bizony igen szép dimbes-dombos a vidék. Néhol olyan meredekek az utcák, hogy akkor sem jársz jól, ha leszállsz a bicódról és tolod a járdán, mert sokszor magadat is nehéz felfelé vonszolni, nemhogy még egy bringát.

Az autós közlekedés jóval nyugisabb itt, mint otthon. Nincsenek anyázások, beintések, leszorítások, kielőzések. Viszont sok a béna sofőr. Szüttyögnek, tötyögnek. Zöldre vált a lámpa, de még szeretnek várni fél percet, mielőtt elindulnak. Ne kérdezzétek, hogy ez miért van... 

A lámpák pirosról egyből zöldre váltanak, a narancssárga kimarad. Viszont "visszafele", tehát, amikor zöldről vált pirosra, akkor van narancssárga.

Olyan, hogy zöld hullám, az itt ismeretlen fogalom. 

Igyekszik mindenki betartani a sebességkorlátozásokat, mert durván büntetik a sebességtúllépést. Egy ismerős mesélte, hogy 60 helyett 68-al ment (lejtőről jött le és ott ugye könnyen meglódul a kocsi) és kapott egy cuki 150 dolcsis büntetést érte. Nájsz.

Ja és még egy érdekesség: ittasan is vezethetsz. Na jó, max. 0,05% lehet a megengedett véralkoholszinted.

Shorncliffe, a szívünk csücske

Tudjuk, hogy eddig kicsit lustik voltunk és nem írunk ide valami sűrűn és nem is posztolunk elegendő képet, ezen próbálunk most meg változtatni kicsit. 

Már jópár fotó összegyűlt az eddigi 4 hónapról, így az elkövetkezendő hetekben ezeket osztjuk meg veletek hosszabb-rövidebb szövegek kíséretében.

Shorncliffe

2009-ben, amikor először jártunk Ausztráliában, akkor fedeztük fel magunknak Shorncliffe-t, ezt, a közigazgatásilag Brisbane-hez tartozó óceánparti kis városrészt. Szerelem volt első látásra, így mikor most kijöttünk Ausztráliába, szinte ez volt az első hely, amit megnéztünk ismét.

És hogy milyen kicsi a világ, mikor összeismerkedtünk Jutkával és Petivel, kiderült, hogy pont itt laknak. :)

Pár 2009-es kép:

A fehér kerítésen túl ott van az óceán. 

Ez a móló jelenleg le van zárva renoválás miatt, majd valamikor 2016-ban nyitják újra meg. Mákunk volt, hogy 2009-ben még nyitva volt.

Egy hely még kiadó :)

Ezen a part menti sétányon át lehet sétálni/futni/bicózni a szomszédos városrészbe

2014-es képek:

A part mentén van egy halom ingyenesen használható, elektromos BBQ sütő

Korábban templom volt, most oviként funkcionál ez az épület

"Támadó kóbor"

Ahogy telnek a hetek és kezd egyre jobb idő lenni, úgy bújnak elő mindinkább rejtekeikből Ausztrália furcsábbnál furcsább állatai.

A posszumokról már írtunk ugyebár, úgyhogy most nem ők lesznek a főszereplők.

Pár hete futottam össze egy általam még sosem látott lénnyel. Épp a postaládákhoz sétáltam ki, hogy lecsekkoljam, jött-e valami levél. Van egy kis pici földnyelv a kapubejáró és a postaládák közt, ami növényekkel meg faforgáccsal van beültetve. A lényeg, ha azon átmész, gyorsabban odajutsz a postaládákhoz, mintha körbemennél szabályosan a járdán (na persze nem mintha kilométereket kéne megtenni a "rendes" úton, de akkor is, ki szeret a hosszabb úton menni, ha lehet rövidíteni is? :D). Szóval rendszerint "tilosban jártam" egészen pár héttel ezelőttig.

Épp léptem volna oda megint, de a lábam megállt a levegőben. Ott napozott ugyanis egy kígyófejű, kígyótestű lény. De valami nem stimmelt vele. Túl rövid volt a teste egy kígyóhoz képest, mintha valaki megkurtította volna. Ahogy jobban ráhajoltam, hogy közelebbről megnézzem magamnak, láttam, hogy van még 4 nevetségesen kicsike lába is. Éreztem, hogy észrevett, úgyhogy igyekeztem tartózkodni a hirtelen mozdulatoktól, nehogy elijesszem. Előkaptam a telómat, hogy lefotózzam, de közben leejtettem a kulcsomat, mire szerencsétlen úgy megijedt, hogy villámgyorsan eliszkolt. De nem is igazán a lábain ment, hanem inkább kúszott, mint egy kígyó.

Aztán otthon meggugliztam, hogy mégis mi a jó életet láttam, és kiderült, hogy ezt:

Vagyis polgári nevén: kéknyelvű szkink. Szép, mi? :)

A múltkor meg a lakásban futottunk össze szerintem a világ legminibb gyíkocskájával. Irtó cuki volt, őt szerencsére sikerült lefotózni. Franc se tudja hogy jött be, de nem kínáltuk meg teával és süteménnyel, csakhogy maradjon még kicsit. Helyette útilaput kötöttünk a tappancsaira és finoman távozásra szólítottuk fel. A képen a szállítóeszköze, egy papírtörlő gurigája is látható. Így be lehet lőni, hogy mekkora is a valóságban. 

Láttam már jó nagy szőrös hernyót is:

Mielőtt azzal jönnétek, hogy jajj, Ausztráliában élnek a világ leghalálosabb állatai, meg mennyire parák ezek az állatok, le kell szögezzem, hogy mindegyik ártalmatlan volt. Sőt még igazából pókkal sem nagyon találkoztunk össze (persze ha jól sejtem ez csak idő kérdése).

Számomra igazából 1 állat van itt jelenleg, akitől menekülök és szabályszerűen rettegek, ha meglátom, ő nekem Ausztrália legveszélyesebb állata. Mielőtt elárulnám, hogy kicsoda ő, hadd meséljem el csodásra sikeredett első találkozásunkat:

Kb. 2 hete történt az eset. Békésen bandukoltam a közelünkben lévő bolt felé (helyi TESCO, csak itt Coles néven fut, de mi csak Kólásnak hívjuk), amikor egyszer csak egy bazi nagy ütést éreztem a fejemen. Kb. olyan volt, mintha egy jókora, súlyos faág ráesett volna. Fölkaptam a fejem és bakker nem egy faág volt, hanem egy madár koppintott oda nekem. Rögtön rájöttem, hogy ez a magpie madár (ausztrál szarka), mivel épp 2 napja beszéltünk róluk, hogy nem tudjuk, hogy ez most városi legenda vagy tényleg megtámadják-e az embereket. Nem urban legend, baromira megtámadják.

Most tavasszal (kb 4-6 hétig) van a költési időszakuk és előszeretettel támadják meg a bicikliző, futó emberkéket, akik a területükre tévednek.

A franc se gondolta volna, hogy pont azon az útvonalon van az egyik magpie család fészke, én ugyan nem is akartam háborgatni őket, csak tejér' meg kenyér' mentem le a boltba, azt ezek helyett egy baromi nagy sallert kaptam a madártól. A kis szemét aztán még diadalittasan rászállt az egyik kerítésre és onnan nézett rám gyanúsan. 

Ő az egyébként:

De itt még nincs vége a sztorinak. A madár konkrétan kipécézett magának. Az első eset óta kb. 8-10x támadott már meg hol a bolt közelében, hol teljesen máshol, hol gyalog voltam, hol bicóztam épp. És ez így már nem vicces, bármennyire is röhögtök. Ez egy nagyon buta madár.

Egy igazi sunyi kis disznó, mert minden alkalommal hátulról támad. Fent a villanypóznán lesi az áldozatát és hirtelen csap le. Hol a kemény csőrével sóz oda egy jó nagyot az ember fejére, hol pedig a szárnyával, egyik sem kellemes. Komolyan úgy megyek már az utcákon végig, mint akinek üldözési mániája van és már a többi madártól is elkezdtem parázni. Próbáltam már vele szót érteni (ez szabad fordításban annyit jelent, hogy szidtam őt, mint a bokrot) angolul, magyarul is, de semmi.

A bukósisakom hátuljára már felragasztottam két rajzolt szemet, mert állítólag ha a szemébe nézel, akkor nem támad. Na elmondanám, hogy ez a trükk nem vált be. Olyan simán lecsapott rám, mint a pinty. Sőt, konkrétan addig nem hagyott békén, amíg ki nem mentem a területéről.

Én mondom Hitchcock teremtette őket. 

UPDATE: Most kaptam Esztitől ezt a linket. Itt a bizonyíték, hogy nem csak túlreagálom a dolgot:
http://www.buzzfeed.com/simoncrerar/meet-the-most-dangerous-creature-in-australia#19yagkb